Sirály falatozó (Kamome Shokudo)

A 2006-os Kamome Shokudo egy Finnországban játszódó japán film. Egyszerű, magával ragadó stílus jellemzi ezt rendkívül bájos alkotást, amely képes sallang és közhelyes belemagyarázás nélkül mesélni az egyszerű emberek egyszerű életéről, és hogy a maga módján mindenki lehet érdekes és különleges.

Sachie, egy középkorú japán nő otthonától messze utazik, hogy egy kis falatozót nyisson Helsinki egy csöndes utcácskájában. Elmondása szerint azért pont ott akarja megvalósítani a tervét, mert bár talán maguk sem tudják, de a finnekben és a japánokban sok a közös. Például az ízlés, és az ételek felhasználása terén, ezért biztos, hogy ez a nagyon hasonló nép örömmel fogadja majd őt, és a különféle tradicionális ételeit.

A nyitást követően azonban a siker elmarad, és Sachie sokáig egyedül van. Az emberek kétkedve, rideg távolságtartással fogadják ezt az aprócska, fura szerzetet. De ő nem adja fel, minden nap elszántan kinyit, és kitartóan várja, hogy az étterem beinduljon. Egy nap aztán egy különös, a japán kultúráért, és anime filmekért rajongó finn fiú téved be hozzá, akinek hatására később egy könyvesboltban összetalálkozik az első helyi, leendő barátjával, a szintén japán Midorival.

Idővel pedig a csöpp kis étterem a pozitív, kellemes atmoszférával, a személyekből, illetve a finom illatokból áradó jóérzéssel teljesen elvarázsolja, és végül magához vonzza az embereket. Sachie pedig újabb és újabb szerzetekkel ismerkedik meg, akik legalább olyan átlagosak, és mégis különlegesek, akárcsak ő. A Sirály falatozó sikeres lesz, és egy melegséggel teli, békés hellyé változik, ami bárkinek menedéket nyújt.

A híres finn rendező, Aki Kaurismaki filmekből megismerhetett, nagyon sajátos finn karakterek itt is felbukkannak, de szerencsére alig érezhetően, pusztán kiemelve a jellembeli szembenállásukat a szintén különleges japán főszereplőkkel. Míg Kaurismaki filmjeiben a megcsömörlött, útkereső emberek a semmibe meredve cigarettáztak, és az italba fojtották a bánatuk, addig Naoko Ogigami filmjében csak kávét szürcsölnek, és barátkozni akarnak. Talán véletlen, talán tudatos tiszteletadás. Az azóta elhunyt legendás Markku Peltola filmbéli felbukkanása viszont inkább az utóbbira utal, akinek a meggyötört arcára is végül sikerül egy aprócska mosolyt csalni.

A történetileg ügyesen kiegyensúlyozott, szépen fényképezett film, bár vígjátékként van számon tartva, hangos nevetésről szó sincs. Inkább a rendezőre jellemző, leheletvékony abszurditásról, és egy rakás kellemes, jóleső és őszinte mosolyról. A film nagy érdeme, hogy giccstől menetesen képes mesélni, fenntartani az érdeklődést, és nem fordul át feleslegesen túlérzelgős, és unalmas alkotásba.

Az egyszerű története mellett a film szól a nők közötti bajtársias kapcsolatról, a kulturális árnyalatokról, hogy mindenki, még a legegyszerűbb emberek is magukban hordozzák népük sajátosságait, amiket nekünk ismeretlenül nyitottan kell fogadni. De arról is, hogy mindenkinek megvannak a maga bajai, de nem szabad feladni, mert idővel társaságra, szeretetre lelhetünk, még ha ezért messzire is kell utaznunk, látszólag feladva a korábbi életünket.

A valódi örömöt, boldogságot pedig az apró dolgokban kell keresni, és azokat érdemes igazán megélni. Egy finom csésze kávé, a frissen sült fahéjas csiga varázslatos illata, egy nagy séta az erdőben, hallani, ahogy a szél borzolja a fák lombjait, nézni a rakparton kacsázó kövér sirályokat. Ha a Sirály falatozó valódi hely lenne, amikor csak tehetném, oda járnék.