kilencedik tea: A Hobbit

Miután a Gyűrűk Ura sikere felértékelt mindent, amit addig J. R. R. Tolkien írt, elkerülhetetlenné vált, hogy viszonylag gyorsan adaptálják más médiumok. A Gyűrűk Ura filmek óriási sikerén felbuzdulva pedig elkerülhetetlenné vált, hogy a megszületett adaptációk megjelenjenek magyarul is.

A Hobbit történetét sokféleképp feldolgozták az idők folyamán, 1968-ban a BBC nyolc részes rádiójátékban sugározta, előadták színházban és 1977-ben készült belőle egy színvonalasnak éppen nem nevezhető, egész estés animációs film is. Itthon nem is olyan régen az azóta elhunyt Kaszás Attila tolmácsolásában hangoskönyvben is megjelenhetett.

A történet képregénybe való átemelése viszont 1989-ig váratott magára, akkor jelent meg a David Wenzel által rajzolt, három kötetre bontott átirat (itthon a Ciceró egy kötetben adta ki). Képregénnyé való átdolgozásában ketten is közreműködtek, Charles Dixon (DC Comics) és Sean Deming. Tolkien művei iránt rajongva meglehetősen elfogultan kezdtem neki az olvasásának, azonban a lelkesedésem szép lassan lemorzsolódott, és elnéző hozzáállásom is megváltozott.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Bilbó karaktere nem épp kedves és szimpatikus, talán az volt 1989-ben, azonban a bili-frizurás kövér kis fickó felett eljárt az idő, engem végig zavart a megjelenítése. A törpök már szimpatikusabbak, azonban a Gyűrűk Ura filmekben fantasztikus igényességgel kidolgozott kulturális háttér után, nekem egyszerűen igénytelennek és fantáziátlannak hatottak ők is, és mindenki más is. Ruháik szabvány fantasy-törpgúnyák és a tündéket sem különbözteti meg semmi az emberektől, talán csak ruháik színe, és fejfedőik alakja. Minden a középkori hatásnak van alárendelve. A tárgyak, épületek és fegyverek jellegtelenek, persze a filmekben látott színvonalát értelmetlen lenne elvárni. Számomra inkább az a mű iránt érzett szeretet és tisztelet hiányzott, aminek tükröződnie kellett volna a rajzokban is.

A képi világgal nem ez az egyetlen probléma, bár a használt színek szépek, és David Wenzel itt-ott gyönyörű tónusokat használ, az összhatás számomra valahogy mégis túl harsány, felszínes Disney világ hangulatát kelti. A minőség sem egyenletes, a szereplők sokszor elnagyoltak, néha egyenesen önmaguk karikatúráivá válnak. Kissé csalódottan fedeztem fel Gene Simmons, a Kiss zenekar egyik tagjának stilizált arcképét az egyik ködhegységbeli goblin pajzsán... Rövidebb a lista arról ami tetszett képileg, de a történet "gonosz" szereplői jól sikerültek, a goblinok, a trollok és leginkább a bakacsinerdei pókok remekül el lettek találva, a mellékelt képen látható értetlenül bámuló öreg pók látványa mosolyt csalt az arcomra.

A narratívával is akadnak gondok, a képregény néhol rosszul súlypontozott és bár nem lehet jogosan felróni, de túlságosan tömör és sietős a történet elbeszélése. Magától értetődik, hogy emiatt minden képkocka szöveggel túlterhelt, talán az egész könyvben ha kettő darab képpanel lehet, amelyik nem tartalmaz szövegbuborékot.

Az igazi pozitívum az, hogy a könyvön minden csetlés-botlás ellenére átszűrődik a Hobbit meséjének varázsa, Középfölde jelenlétének egyedülálló élménye és a nagy mítosz, bár ebben vajmi kevés érdeme van a képregény készítőinek és annál több J. R. R. Tolkiennak. Csalódottságom ellenére a Hobbit képregény nem borzalmasan rossz, a Tolkient szeretőknek, gyűjtőknek magától értetődően "kötelező" darab, a történetet nem ismerőknek pedig valószínűleg kellemes mese lesz, de nekik mégis azt ajánlanám, hogy a könyvvel kezdjenek, ezt pedig hagyják meg csemegének, ha a regényt megszerették.

Ha a tetszési indexet százalékban kéne meghatározni, a képregény 70%-ot kapna tőlem, egy elfogult, Tolkient és világát kisgyerekkora óta mélységesen szerető, a Hobbitot első olvasási élményei között számon tartó cikkírótól.