Nagyvárosi vadon

Korábban azon gondolkodtam, milyen nagyszerű lenne ismeretterjesztő filmet forgatni az épített természetben, a városi zugokban rejlő kisebb-nagyobb állatok titokzatos életéről. Aztán teljesen véletlen rátaláltam Tóth Zsolt Marcell ismert dokumentumfilmes 2006-os Nagyvárosi (Budapesti) vadon c. filmjére, mely nagyjából ezt az ötletet viszi tovább, bár nem pont úgy, ahogy én elképzeltem.

Sokszor előfordul velem, akár buszon, utcán, a mindennapos ingázás közben, hogy szinte reflexszerűen felfigyelek az állatokra. Furcsán kibámulok az ablakon, ha a madárrajt látok vonulni, vagy ha egy szembejövő macskával, kutyával találkozom, igyekszem kapcsolatba kerülni vele, megsimogatni, lehetőség szerint ételt adni neki. Aki még nem csinálta, próbálja ki a régi trükköt, hogy egy viszonylag forgalmas helyen megáll, és feltűnően felfelé kezd bámulni. Csak a trükk eredetijéhez képest nem a semmit, hanem a madarakat nézze. Az emberek furcsán, talán zavarodottan bámulnak majd rá, valószínűleg lesznek, akik bolondnak nézik.

Kétséget kizáróan bőven vannak hozzám hasonlóak, de tény, hogy a legtöbben nem különösebben foglalkoznak ilyesmivel. Érdektelenségből vagy a rohanó életbe való belefeledkezés miatt beszűkült látásmóddal egyszerűen észre sem veszik, milyen érdekes állatokkal osztjuk meg a lakhelyünk. A film a maga érdekes, sokszor viszont csetlő-botló módján ezen próbál változtatni. Az ötlete nagyjából annyi, hogy megvizsgálnak egy átlagos budapesti bérlakást, s a körülötte (vagy benne) élő állatokat, melyek közül sok nappal, sok éjjel, némelyek pedig folyamatosan aktívak. A városi dzsungel kifejezés jelen esetben egészen új értelmet nyer. Rengeteg nagyon érdekes dolgot tudhatunk meg az egészen apró rovaroktól a nagyobb testű állatokig, melyek közül sokról talán nem is hallottunk.

A Kis-Ázsiából behozott hangya kolóniákról, melyek egész emeleteket, házakat hálóznak be, vagy az egy apró, egy betű méretének megfelelő könyvskorpiról, mely a könyvkötéshez és papírhoz használt enyvet fogyasztó atkákat és tetveket eszi. Míg az ezüstös pikkelyke zugpókkal a fürdőkádba ragadva harcol, addig a légyölő pókszázlábú fantomként jár ki-be a lakásunkba, attól függően, mennyire lakott jól a muslincákkal. A pincében macskabagoly, egér, patkány él, a kietlen résekben pedig pókok szővik a hálójukat. Az utcán elsuhanó fantom pedig legalább annyira lehet nyest, mint macska. A háztáji vadonban is mindenkinek megvan a maga ellensége, a ragadozó és a prédaállat.

A film stílusa, vagy közlési módja ügyes, de nem az igazi. A film tele van nagyszerű ötletekkel, megoldásokkal, kezdve a szép makró felvételektől az érdekes, kreatív szemszögeken át a forgatókönyvig, ez utóbbi sajnos sokszor inkább idegesítő, mint szerethető. A történeti váz addig rendben van, hogy nem pusztán az állatok életét látjuk, hanem az oldottság és humor kedvéért néhány szereplő és vicc is belekerült. Ezt erősíti az is, hogy Badár Sándor lett felkérve a narrátor szerepére, ám sajnos ez a szakma nem neki való, vagy csak ebben a filmben nem sikerült megtalálnia az arányokat.

Badár igyekszik a tőle megszokott félig komoly, félig szórakozott, laza stílusban előadni, de sokszor a hanglejtése és viselkedése egyaránt zavaró volt számomra. Azonban becsületére váljon, hogy idővel megszokható, néha kifejezetten ügyesen érez rá a dologra. Ennek ellenére azt mondom, hogy Badár Sándor nem való ebbe a filmbe. Az ötlet addig jó, hogy a narráció ne legyen túl didaktikus, merev, de a túlontúl személyes és szubjektív, sokszor zavaró hanglejtései komolytalanná tették a filmet. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, talán nem volt mivel kitölteni az időt, s ezért voltak beleszőve ezek a dokumentarista stílust kicsit megtörő, játékfilmre emlékeztető felvételek.

Csak többszöri nekifutásra tudtam megnézni, a filmet ennek ellenére kifejezetten ajánlom. Érdekes, és kellemes szórakozást nyújt a maga 50 percével.

A film megtekinthető a Spektrum műsorán:

Vasárnap (Január 23.) 2:25

Hétfő (Január 24.) 4:25

Vasárnap (Január 30.) 4:30