Vers 1.

A rovat nyitódarabja nagyon erős vers, a tragikus életű és halálú Tadeusz Borowski (1922-1951) látomása az apokalipszisről, Spiró György fordításában.

Tadeusz Borowski: Látomás

Mert eljött az ő haragjának ama nagy napja;

és ki állhat meg?

(Apokalipszis 6, 17)

Akinek szeme van lássa: a földet szelek lódítják, forrók,

délről támadnak, s a menny remeg pupillaként,

tövestül tépődnek ki virágok, fákból kihálóznak a pókok

s már rengenek a mezők, s a házak mikéntha tengerjárók,

gabona úszik az ablak alatt, a fák leves gyümölcsei

súlyosan földre zuhannak. A hét domb városában

ezüstösen csattognak a kopogtatók, a kölkök az utcasarkon

bronzbarnára sütötten aprópénzt dobálnak a célba.

A házak küszöbén, a kövezet fölött a nyitott ablakokban

álmos leányok dúdolnak, mint kapuk, ívesülve.

Az eget szelek szántják, az arcpírt elcsitítják,

hajat fodroznak, s az őszirózsa-rongyokat a kőre dobják.

Ím elhalkult a föld, a lég lobogója keríti, 

az ég fogja körül, mint négy pecséttel zárt könyv.

De immár az idő betelt, s mint kártyát feltárom,

széttöröm a négy pecsétet, és leküldöm a négy Angyalt,

és hamuvá perzselem a földet, kiégetem a folyókat a

medreikből,

s népemet gyökerestül kitépem, nyomára köveket döntök.

Az első Angyalom elmén, felültetem fehér paripára,

adok neki íjat, ezüst koronát, és elküldöm nyugatról,

hogy győzzön. A második Angyalt, a Verest, északról küldöm,

vegye a békét a földtől el, és üssön a földbe kardot,

és felhatalmazom, hogy öljön. S a testek hegyek lejtőin,

párolgó útszéli árkokban s a városi csatornalében

rothadnak el. Lova emberi vérben vágtat, emberi vért is igyék.

A harmadik Angyal setét, az ő lova keletről vágtat,

gabonát, füvet feléget, és erdőt és legelőket,

és halakat öl ki tavakból, madarat röptében az égből,

és anyák tejteli mellét kiszárítja, mint folyók forrása fúl el.

És süket városok utcáin, bevert ablakok útján

a nép üvölti majd: "Maroknyi lisztet, vizet, maroknyi lisztet!"

S küldöm a negyedik Angyalt, ő délről érkezik majd,

az ő lova sápadt, s a légbe keresztet ír majd,

és dőlnek a városi romok, és tövestül szakadnak ki a hegyek,

kilépnek vörös tengerek, s a földet elmossák végleg.

És minden levegő elszökik, s a tenger, a folyó, a föld, 

s az Angyal emeli kezét, s a földet mint ködöt hessenti.

Akinek szeme van, lássa: mielőtt idők betelnek,

a földet szelek lódítják s az anyai mell tejjel ékes,

bölcsőkben kisdedek szunnyadnak, remegnek mezők hullámi,

álmodnak az álmos lányok, gyerekek szaladnak az utcán,

ifjak dalolva mennek, a fákon madár dalol.

Csöndes még ez a föld, bár a pecsétek már felfakadtak.